Ladakh, avagy hogyan szökjünk meg a világ elől 10 napra

Ez a kis terület India Jammu/Kashmir államának keleti felén terül el, a Tibeti-fennsík nyugati részén. A turistaszezon júniustól szeptemberig tart (és ez az Indiában megszokottól jóval magasabb árakon is látszik) míg India egész területén esik ilyenkor, addig Ladakhban egészen más viszonyok uralkodnak – sivatagi szárazság, és napsütés és napsütés és napsütés. Másfelől a Himalája lélegzetelállító vonulatai mellett ez India azon része, ahol mai napig a tibeti buddhizmus a fő vallás, rengeteg kolostor, szerzetes, és persze tibeti menekült él itt. (Kivéve a Dalai Láma.)

Megjegyzés: Azért ilyen rövid a turistaszezon, mivel különben megközelíthetetlen a hely. Komoly hegyek veszik körül, szűk utakkal, hágókkal, amin ha leesik egy kis hó, szinte járhatatlanok, nem is beszélve a komolyabb havazásról. Ez másrészről jó is, így maradhatott meg Ladakh, ilyen tündérinek.
Ja és ha esetleg valaki vágja, hogy a Dalai Láma miért nem ezt a buddhista paradicsomot választotta lakhelyéül, ami amúgy az egyetlen ex-tibeti tartomány amit, az 1949-es kínai „felszabadítás” után nem Kínához, hanem Indiához csatoltak, akkor léci írja meg. Sokat tanakodtunk Andival rajta, de nem jöttünk rá, miért van a lakcímkártyáján Dharamsala városának neve. Talán Kína közelsége miatt? Nem tudjuk… Amúgy természetesen nem kételkedem a döntés helyességében, csak egyszerűen nem értem/kíváncsi vagyok. „Buddhista paradicsom” ezt a jelzőt használtam az előbb. Egy számomra kicsit szomorú kép az előbb említett területről, íme:

A kép tanulsága szerint, azt hiszem, komoly hiba volt Ladakh-ot egy csaknem színtiszta muszlim államhoz csatolni (közigazgatásilag), minthogy az ismeretes, a muzulmán hit nem éppen a vallási toleranciáról híres… A „Buddhista paradicsom” napjai meg vannak számlálva, talán már nem is az…L Leh-ben minden második kereskedő már turbános. Az itt élő őslakos emberek ismeretében (és a nepáli menekültekről sem feledkezzünk meg), ezt hihetetlenül sajnálom. Elég sok helyen megfordultam már, de hozzájuk mérhető jóravaló, kedves, segítőkész népséggel még nem találkoztam. (Hagyjál már a Magyarok vendégszeretetével, az csak egy hazánkban terjedő pletyka, sehol máshol nem hallottak róla! Már bocsánat a honfitársaktól!) Természetesen nem a vallással van a gondom, de olyan szép lett volna megőrizni ezt a kis, világtól elzárt szubkultúrát saját állandóságában. A témát bővebben érdeklőknek az alábbi oldalt ajánlom jó szívvel, Tarr Bence munkája:

http://www.freeweb.hu/tarrdaniel/documents/KulturalisAntropologia/ladakh.htm

A folyamatos eltanácsoló megjegyzések, némi vívódás (esetleg mégis inkább Nepál?) után elhatároztuk magunkat, és sikerült a repülőjegyeket megvenni Ladakhba. Rémhírekben sem volt hiány, és Kashmirban végülis 60 éve háború van, folyamatosan. Ám Ladakh az más…
Június elején, 3-án hajnalban repültünk Delhiből Lehbe, Ladakh fővárosába. Így egyszerűbbnek tűnt, mivel a földi közlekedés szezonális kezdete mindig bizonytalan ezen a tájon: az indiai hadsereg hókotró sebességétől függ minden. Ám a levegőben ilyen problémák nincsenek, és lássunk csodát, a repülő jobb oldalán, az ablak mellet kaptunk helyet, így egészen véletlenül a Himalája felett ért minket a napfelkelte. Mondanom sem kell, egyből felébredtünk és végig fényképeztük az utat. Itt már lehetett sejteni, hogy nem mindennapi élményekben lesz részünk: végeláthatatlan havas hegycsúcsok, folyók, gleccserek. És ahogy közeledtünk Leh felé, a táj elkezdett megváltozni: sivatagi dűne-szerű sziklák váltakoztak zöldellő „oázisokkal”.
A világ 2. legmagasabban fekvő repterére érkeztünk, legalábbis a pilóta szerint (kb. 3500m).

Landolás közben egy monostor

Kifele menet, a korábban megismert német lányokat láttuk fal fehéren üldögélni. Akkor még nem vágtuk, hogy mi a helyzet, egyesek viccesen ajánlgatták nekik a környék messze földön híres kórházait. Végül bejutottunk a városba, ami épp akkor ébredezett. Szikrázó napsütés, vakító kék ég, és valami még sincs rendben. Csak úgy, két óra alatt, 3000 méter szintkülönbséget nem lehet büntetlenül megúszni. A segítőkész helybelieknek köszönhetően viszonylag hamar találtunk szállást, ami nagy szerencse volt, mivel egyre rosszabbul lettem, és az egész nap pihentem, iszonyatos szédülés és hányinger közepette. Este azért kimerészkedtem én is, ám az egyik utazási iroda vezetője szerint ez az állapot 2-3 napig is eltarthat… hurrá.

Megjegyzés: Én teljesen jól voltam, az edzett szervezetnek meg sem kottyant 3000 méter:-) De ez nagyon ritka! Ennyit számít a mindennapos jógagyakorlás :-) (na jó azért hegynek felfelé komolyan lehet érezni a kevesebb oxigént)

Másnapra hozzászoktam a légköri viszonyokhoz, így végre elindulhattunk nézelődni (nem tudom, minek ijesztgettek). Leh igen kicsi hely, kanyargós, lejtős, a város képét a hegyoldalban fekvő palota és a még magasabbra épült kolostor határozza meg. Az öregek kezében imamalom, ám ezek városszerte, nagyobb méretekben is „megpörgethetők”, csakúgy, mint az imamalom sorok.

Az emberek többsége tibeti, vagy ladakhi, azaz enyhén kínai típusú, de vannak kashmiriak is, akik muzulmánok. Ezért, bár nem illik a „képbe”, naponta többször is megszólal a müezzin. Amúgy a helyi divat az öreg néniknek kötelező hosszú kötény, és két copfban a haj.

Megjegyzés: A helyi őslakosság nem igazából kedveli, ha fényképezik őket (nem csoda én sem örülnék, ha Budapesten afroamerikai testvéreim fényképeznének mint egy csodabogarat fény), így két próbálkozás elutasítása után, feladtam. Majd töltök le valamit…

A város felderítése kapcsán elmentünk a buszpályaudvarra érdeklődni, majd a helyi késdobálóban kötöttünk ki, ahol a pincérnő úgy megilletődött, hogy alig akart kiszolgálni minket. Nagy nehezen felültünk egy helyi buszra, nem kis meglepetést okozva ezzel. A diáklányok arra a kérdésre, hogy beszélnek-e angolul, összenéztek, és nevetgélni kezdtek. Aztán bátortalanul válaszolgattak a kérdéseinkre, melyek hatására végül leszálltunk a buszról, és másnapra halasztottuk az utazást. Így sikerült a nap legmelegebb időszakában elindulnunk a lehi palotához és a kolostorhoz. Általában ezek sziklák tetejére épültek, kacskaringós, hosszú út vezet fel hozzájuk, magas, masszív épületek, kis ablakokkal.

Az aktuális Bolywoody sláger. A címét ne kérdezzétek

A palota elég romos volt, viszont a kilátás a környékre lenyűgöző: távolban a havas hegycsúcsok, körülöttünk pedig zöld mezők, a másik oldalon pedig amolyan „holdbéli táj”, ahogyan azt a Star Wars buckalakói kapcsán már megszoktuk. A palotának volt egy elzárt része, amolyan szentély, vagy könyvtár. Itt tapasztaltuk meg először, hogy mi vár ránk az elkövetkező napokban: sötét, hűvös, magas helyiség szobrokkal, dobokkal, zászlókkal, festett textilképekkel. Az egészet átjárta valami ősi, misztikus légkör.

Végre itt a monszun

Végre itt a monszun, folyamatosan zuhog az eső! Megfelelő csatornarendszer hiányában, olyan vízátfolyások lepték el az utcákat, mint állat. Plusz bejött egy egyhónapos Shiva ünnep. Kamal, Astanga mesterem gyorsan be is zárta a boltot (a lelkes rajongótábor nagy sajnálatára), állítólag ebben a periódusban kb. 40 perc komoly fizikai munka átjutni a hidakon (a várost, hasonlóan Budapesthez, egy (szent)folyó, a Gangesz, választja két csaknem egyenlő részre). Amúgy én „Budán” lakom, az Astanga óra meg „Pesten” van, így kb. 1 óra lenne az út csak oda, ami amúgy 15 perc „normál” időszakban. Hogy jobban szemléltessem a helyzet komolyságát, ilyen a hídhelyzet egy csöndes napon:

LaxmanJhula

LaxmanJhula "belülről"

RamJhula hajnali ködben, Asthanga óra elött

Mint látható ezek szűk, gyalogos hidak, de itt közlekedik mindenféle jármű (és egyéb álőlény) is a szépszámú gyalogos mellett. Motor, bicikli, kiskocsi, ló, szamár, nagytestű tehén (néha csak úgy leheverednek a híd közepén), boci, kutya, majom stb.

Az ünnep alkalmából, Rishikesht hihetetlen mennyiségű narancssárga ruhás fazon lepte el (ez a színük), az ország minden részéről jönnek ide a hívő lelkek. Van turbános, kopasz, rövid vaxos hajú, hosszú ragacsos hajú, raszta, mezítlábas, nagy bajuszú, nagyon fekete bőrű, közép és világos barna, sárga és még fehér is. Szóval a sokszínűség káprázatos. Shiva katonái, mi csak így hívjuk őket. Erre az alkalomra külön készülnek a boltosok, mindenhol lehet kapni a narancssárga, Shiva képmásával díszített „egyenruhát”, nacikat és pólókat, amikre hihetetlen nagy a kereslet, az egész város ebben a színben pompázik! Elég vicces, hogy a „szent” ruhadarabok nagy részén, az istenséggel egy felületen fellelhető a nyugat kéznyoma, pipák és három csík minden mennyiségbe (gyengébbek kedvéért Nike és Adidas).
Fiatalok öregek, önfeledten ünnepelnek, imádkoznak a gyakorlatilag minden ötödik lépésnél megtalálható valamilyen fajta/féle szent helynél. A város két hídjánál hihetetlen nagy a készülődés. Útlezárások, botos rendőrök és rendőrnők mindenhól, akik kíméletlenül osztják a népet, ha a hídon vagy az úton a rossz oldalon próbálsz meg közlekedni. Igazuk is van, mivel ekkora tömegeknél, ez nem játék.

Mindezt csak azért írtam, hogy most talán több időm lesz (az időjárás, forgalom miatt) és bepótolom jelentős elmaradásom az élmények megosztása terén. Az időrendi sorrendre fittyet hányva, kezdjük egy elmúlt heti, friss úti beszámolóval, amit egy kedves barátommal, Andival követtünk el, a Himalája mélyén, Ladakh-ban. Aki nem ismerné (az bánhatja), becsületes neve Rózsavölgyi Andrea, amúgy művészettörténész és India nagy szerelmese, jó pár hónapig élt itt , ráadásul beszéli is a nyelvet (hindi) (a képért még kapni fogok, nem szereti...).

(Felhívnám kedves fiú barátaim figyelmét, hogy Andi csak valamikor szeptemberben fejezi be indiai túráját, addig hagyjatok békén a telefonszámával kapcsolatos kérdésekkel)

Unszolásomra a következő beszámolót Ő állított össze, egy éjszaka folyamán (azaz nem aludt, hogy nekem segítsen! Köszi!), észrevételeimet/saját tapasztalásaimat „Megjegyzés:” formájában fűzöm munkájához, ezzel rombolva az összhatást. A fényképek, videók az én lelkemen száradnak, amik meg nem, azt majd jelzem.

Tehát: Ladakh, avagy hogyan szökjünk meg a világ elől 10 napra

Hamarosan! De tényleg!

Navendra Nagar Ananda

Most tudatosult, hogy eddig főleg negatívumokat írtam, annak ellenére, hogy nagyon jól érzem itt magam. Kicsit én is meg vagyok rajta lepődve, mivel a környezet merőben más, mint amit Európában, vagy akár a sokat kritizált fővárosunkban megszokhattunk. Irtózat kosz és bűz van mindenhól, az emberek, állatok úton, útszélen végzik a dolgukat (a szennyvízcsatornák nyitottak), hihetetlen tömegek mozognak nagy összevisszaságban, mintha egész India mozgásban lenne, mégis van a helynek (Rishikeshnek) egy megmagyarázhatatlan varázsa.

Na meg a színek! Hihetetlen sokszínű a város, és benne az emberek. Mindenki színpompás ruhát visel, mindenhól színes zászlók lengnek, az utcaképből elmaradhatatlan vándorló tarka tehenek is élénkítik a képet (na jó vannak egyszínűek is). És a virágokról, növényekről sem szabad megfeletkezni, minden nagyon színes!

Sőt még az emberek bőrszíne is igen változó, mivel nagyon jelentős a vallási túrizmus, India minden részéről jönnek ide meglátogatni a szent helyeket, ezért mutathat ilyen változatos képet a város.

Pár kép az első két hét élményeiből. Útban Kunjapuri felé, megálltunk egy káprázatos helyen, ami jelenleg szállodaként funkcionál, előtte, ha jól tudom uralkodók rezidenciájaként szolgált: Navendra Nagar Ananda (nem biztos, hogy így írják). Ilyen is van Indiában, de sajnos ez a színvonal nagyon ritka.