Chilling rafting

Az ötödik napon beneveztünk egy rafting túrára. Chillingbe mentünk busszal. Itt megkaptuk a búvárfelszerelésünket, elég röhejes volt az egész. Itt sikerült először szemügyre vennünk a csapattársainkat, akikre adott esetben ugyebár az életünket bízzuk egy-egy nagyobb hullámnál. Babu, a vezetőnk, részletes eligazítást tartott, hogy mit, mikor, hogyan csináljunk. Majd jött az ültetés… A lányok hátra kerültek, mert ott biztonságosabb, majd előre jöttek a fiúk. Legelőre két tök esetlen angol srác került, ráadásul az egyik szemüveges volt. Erre a vezetőnk azt mondta, hogy elég nagy a sodrás és nem tudja, milyen mély a víz, így jobb, ha leveszik. Így az első sorban lekerültek a szemüvegek, és bizony az egyik srác 5 cm-re látott csak. Az első nagyobb hullámnál beugrott, vagy beesett (nem volt egyértelmű) a csónak közepébe. Úgy tűnt, ő maga is teljesen abszurdnak véli a helyzetet, és jókat röhögött. A táj, ha még nem írtam volna, persze hihetetlenül szép volt, kisütött a nap is, és szinte végig egy szurdok szerűségben haladtunk. Volt velünk két kajakos is, minden eshetőségre felkészülve. A szakasz nem volt túl veszélyes, bár akik elől ültek, azoknak volt izgalomban részük, de hátul nem nagyon. Végül be lehetett ülni a kajakba, és az egyik angol lány gyorsan vállalkozott is rá, ám kb. 1 percen belül beleesett a vízbe, így a mentésére indultunk. Ezután mindenki megszeppent kissé, ám nem történt semmi komolyabb. Végül átültem én is a kajakba, ám az én szereplésem nem volt ilyen látványos, de 20 perc után úgy elfáradtam, hogy mászás helyett kb. visszaestem a csónakba, és mozdulni is alig tudtam. Amikor kikötöttünk, még ebéd is várt minket, sőt az angolokkal, immár szemüvegben! röplabdáztunk is. A délután azzal telt, hogy másnapra alkudoztunk: mivel nem jött össze a négyszemélyes túra, így béreltünk egy terepjárót.

Megjegyzés: Andi elég szerényen fogalmazott a kajakos résznél... Igazából az Angol lány kb. 20 másodpercig bírta a kajakba, majd egyszerűen egy fél fordulattal belefordult, úgy hogy Ö a víz alatt volt, a kajak feneke meg az ég felé nézett, hihetetlen magabiztosan, professzionálisan adta elő! Amúgy egy csinos, sportos néger lány volt, gondoltam is milyen laza, hogy rögtön egy ilyen nehéz trükkel kezdi! De mikor már kb. 10 másodperce volt a víz alatt, és nem történt semmi, sejthető volt, hogy valami nem kóser, ahogy a hajóban utazó egyik nagyon göndör hajú, nagy orrú társunk mondaná. Ekkor Babu „parancsot” adott a gyors evezésre és feszített ütemben az afroamerikai társunk segítségére indultunk. És minthogy Andi feljebb lelőtte a poént, szerencsésen ki is mentettük. Az eset kellően elvette mindenki kedvét a kajakozástól (mint később kiderült, nem egy szokványos kajak volt, hanem egy trükközésre kifejlesztett darab, valószínűleg ezért sikerült Cloénak is a mutatvány ennyire élethűre), kivétel egy valakinek. Igen, már ez is kiderült feljebb, Andi volt a kakukktojás. Még engem is meglepett vállalkozó szellem, az előző majdnem, hogy végzetesen végződő próbálkozás után, közvetlenül, hirtelen nem is volt lélekjelenlétem lebeszélni. Mikor már benne ült, akkor meg már azon törtem a fejem, hogy mit mondok majd a szüleinek… Gondoltam még szerencse, hogy 2 lányuk van… Lívia tudtommal pszichológus (tesója) majd Ö megoldja, így gyorsan le is zártam az ügyet. Mindenki izgatottan számolta a másodperceket, hogy ki bírja tovább. Az első perc után kezdtem kihúzni magam, ha van kokárdám azt is kitűzöm, nem volt, viszont kaptam az elismerő gratulációkat! Ami működik a golfba és a forma1-ben (mármint hogy a „világ a feje tetejére” áll) az szerencsére a vízi sportok ebben az ágában nem. Kajakos nemzet vagyunk!!! Reméljük az Olimpián is! Andi nagyon komolyan tolta, még Babu is kérdezte, mióta kajakozik? Mondom, fogalmam sincs. És tényleg, majdnem az út végéig a vizes pólós versenynek csak egy nevezője maradt…

Mivel nem hozott senki sem vízhatlan tokot a fényképezőgépéhez, a raftingos élmények csak az emlékezetünkben maradnak meg. Viszont odafelé végig a Markha folyó mentén haladtunk, így kívülről sikerült megörökíteni a helyszínt. Íme:

Chilling városa


Hazafelé


Hazafelé2


Hazafelé3


Du.-i kilátás a szálloból

Likir, Alchi, Lamayuru

Negyedik nap béreltünk egy taxit, és elindultunk megnézni további három kolostort. Ám mivel ezek nem voltak közel, az út a hegyeken-völgyeken át vezetett, túlzás nélkül: 5 percenként változott a táj. Sík-, dombos-, hegyes vidékek, szurdokok, vízesések, patakok, folyók, folyóvölgyek, fasorok, zöld rétek, búzamezők, sivatagos részek… és lenyűgöző fények, óriási távlatok. Az első kolostor Likirben volt, ahova ebédidőben érkeztünk, így nagyrészt zárva találtuk az épületet. Itt az egyik legmaradandóbb élményünk két kisgyerek volt, akiket lefényképeztünk, és adtunk nekik rágót. Nagyon meg voltak szeppenve, és amikor elvették a rágót, a jobb kezüket egyenesen a homlokuk elé emelték. Így köszönték meg, de olyan komolysággal, ahogy csak ilyen vidékeken lehetséges. Ezután minden lehetőséget megragadtunk, hogy rágót adhassunk a gyerekeknek, olyan jó volt újra és újra látni ezt a mozdulatot, ezt az arckifejezést.

A második hely Alchi volt, ami nagyon elütött az eddigi kolostoroktól. Ház-szerű, „falusi” templomoknak tűntek, semmi extra, szikla teteje stb… viszont 1000 éves falképek voltak a falakon. Sajnos, nagyon rossz állapotban, még fényképezni sem lehetett, de még így is fantasztikus volt, ahogy egész falakat meditáló Buddhák borítottak be.

Megjegyzés: Rakott kőkerítések által övezett, szűk, rendezett utcácskákon keresztül lehetett megközelíteni az amúgy 5 db falusi ház kinézetű kincses dobozt. A bejutás nem volt egyszerű mivel kb. 120 cm magasak lehettek az ajtók. Fényképezni nem, de képeslapot venni azt lehetett. Minden egyéb esetben ezt szimpla turista lehúzásnak venném, de itt más volt a helyzet. Az Alchi-i buddhista relikviák napjai sajnos meg vannak számlálva, ez a napnál is világosabb, tényleg rontana a helyzeten a vakuzás/fényképezés. Szerencsére ezt minden látogató érezte/értette és még titokban sem próbálkoztak, mint ahogy máshol már számtalanszor megesett, valahogy a hely szellemének hatására ez egy pillanatig sem volt kérdéses. Hihetetlen spirituális energia áradt a helységekből, de ezt úgy sem lehet visszaadni… Vettünk is egy szett képeslapot, amit hazaérkezése után az Andi (állítólag) majd jól bescennel, akkor majd közkincsé teszem!

A harmadik kolostor Lamayuruban volt, igazi holdbéli tájon, szikla tetején. Valójában egész nap esett az eső, ritkán sütött ki a nap, de ez talán még meghittebbé tette a helyeket. Ez a kolostor sem volt nagy, viszont volt egy pici helyiség, ahol rengeteg mécses égett.

Megjegyzés: Andi! Hát ez nem túl sok az út legizgalmasabb szakaszáról. Miért is vittelek akkor magammal? :-) Amúgy Ö a művészettörténész, hamarosan Dr…

Na jó akkor majd én teszek egy gyenge kísérletet. Igazából számomra a Lamayuruba való eljutás felejthetetlen élménye volt, az egész ladakhi túra egyik legmeghatározóbb pontja! Alchit elhagyva ugyanis bekeveredtünk az Indus-völgyi kőrengetegbe! Hihetetlen látvány tárult elénk, nem is próbálkozom visszaadni, úgy sem menne a kettes magyar érettségimmel, csak röviden tényszerűen: Alattunk az Indus kavarog, felettünk elképesztő kopár hegyvonulatok, néha zöld oázis betétekkel, mi meg egy szűk, minden mértani szabályosságot nélkülöző, kanyargós úton kacsázunk célunk irányában, csak szép finoman, hogy az esőzések/olvadások miatt bekövetkező esetleges omlásokra még idejébe tudjunk reagálni. Botrányosan rendben volt a hely! (kedves hegyi kerékpáros barátaimnak megjegyezném, sokan biciklivel teszik meg ezt a távot…) Mondom: INDUS-VÖLGYE! E civilizáció egyike a legősibbeknek (ha nem az), történetéről azonban a mai napig kevesebbet tudunk, mint az ókori Mezopotámiáról vagy Egyiptomról. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy az Indus-völgyi kultúra írásrendszerét (mely a fennmaradt szövegekkel eligazítást adhatna e civilizáció történetéről) eddig még nem sikerült megfejteni. MONDOM, MERŐ REJTÉLY AZ EGÉSZ HELY! A kevesebb adat másik oka, hogy a régészeti ásatásokat gyakran akadályozták különféle nehézségek. Az Indus-völgy ma nagyrészt Pakisztánhoz tartozik, kisebb része Indiához, így a lelőhelyek leginkább az egymással feszült viszonyban lévő két ország határán találhatók, ami nagyban megnehezítette/megnehezíti a feltárások elvégzését. (Pl. Dholavira, India leglátványosabb Indus-völgyi civilizációt őrző lelőhelye, a pakisztáni határtól kb. 40 km-re helyezkedik el, és katonai ellenőrzés alatt áll)

Az eddigi nézet szerint a civilizáció teljes érettségében jelent meg (hirtelen?) a Kr. e. 3. évezredben, elsősorban a tőle nyugatra mintegy kétezer km-re fekvő Mezopotámia mintájára. Az újabb ásatások viszont azt bizonyították, hogy Harappa területén már Kr. e. 3300-ban is állt település, azaz sok évszázaddal a város virágkorának tartott időszak (Kr. e. 2600–1900 vagy 2300–1750) előtt. Sőt, számos cseréptöredéken találtak olyan jeleket, melyek arra utalnak, hogy az ott élők az eddig feltételezett időpontnál jóval korábban kezdtek írást használni feljegyzésekre, körülbelül akkoriban, amikor Mezopotámiában megjelent a világ első írásának tartott jelrendszer!

JÓGÁSOK FIGYELEM: A jóga létezésének legősibb leletei/bizonyítékai is ide kötődnek, Kr. e. 3000-ből származnak, kőnyomatok, melyek különböző jógázó figurákat ábrázolnak. 5000 azaz Ötezer éves rendszert tolunk!!! Hihetetlen! Hagyjál már a Norbi up-date-tel!

Az Indus-völgyi civilizáció egyik legnagyobb városa a ma Harappa néven ismert (eredeti neve ismeretlen) település volt. Élénk kereskedelem, közös kultúra, személyes kapcsolatok kötötték össze és hálózták be a több mint 600 ezer km2-nyi terület nagyobb és kisebb városait, megteremtvén a ma Indus-völgyinek nevezett civilizációt. Az ásatások nyomán jelentéktelen számú fegyvert találtak, ami azt feltételezi, hogy teljes nyugalomban éldegéltek egymás mellett az itt élő népek: termeltek, kereskedtek, jógázgattak! Kellemes kis hely lehetett! E kultúra emberei ismerték és használták a kereket mind a közlekedésben, mind a fazekas mesterségben, és ők használtak először nagy mennyiségben égetett téglát az építkezésekhez. Volt írásuk, amelynek maradványai cserépdarabokon és kis, bélyeg nagyságú, kőből készült pecsétnyomókon találhatók. A fellelt csontvázak azt mutatják, hogy a népesség jól táplált volt, jelentős mennyiségű húst fogyasztottak (azok biztos nem jógások voltak, pár barbár is idekeveredett), tartottak marhát, birkát, kecskét, vízi bivalyt, csirkét, kutyát. A gabonafélék közül a búza és az árpa termesztése volt jelentős. A harappai kézművesek főként az ékszerkészítésben értek el magas szintet, gyakran messzi földről származó alapanyagokkal dolgoztak, s messzi földre vitték is el a kész ékszereket. A csaknem teljes egészében égetett téglából készült épületekben fürdőket és illemhelyeket építettek, csatornarendszerük fejlett technikája messze megelőzte a mezopotámiait és az egyiptomit is!!! Harappa csaknem teljes egészében égetett téglából épült. A meglepően jól szervezett város a világ legnagyobb városi jellegû települése volt akkoriban, kerülete meghaladta az 5 km-t, s ezzel csak a mezopotámiai Uruk vehette fel a versenyt.

Az Indus-völgy árterületei sokszor víz alá kerültek, nagyszámú település nagy része a talajvízszint alatt feküdt, s számos titkát a homok rejtheti. Kr. e. 1900-ra a városok hanyatlásnak indultak, vagy az állandó árvizek miatt, vagy azért, mert lakóik kimerítették az erdők fakészletét, mely nélkülözhetetlen volt a házak újjáépítéséhez, felújításához szükséges tégla kiégetéséhez.

Egyes feltételezés szerint a már akkoriban is nagyon nagy népszerűségnek örvendő Agni jóga (felfűtött helységben zajló jóga, www.atmacenter.hu ) miatt merült ki a terület fakészlete és szűnt meg e bájos civilizáció... Na jó, ezt csak én találtam ki!

Amúgy a Lamayuruba vezető út egyben a „Selyemút” egy meghatározó része is volt, erről is lehet ám írni egy keveset!