2008. július 20., vasárnap

Ladakh, avagy hogyan szökjünk meg a világ elől 10 napra



Ez a kis terület India Jammu/Kashmir államának keleti felén terül el, a Tibeti-fennsík nyugati részén. A turistaszezon júniustól szeptemberig tart (és ez az Indiában megszokottól jóval magasabb árakon is látszik) míg India egész területén esik ilyenkor, addig Ladakhban egészen más viszonyok uralkodnak – sivatagi szárazság, és napsütés és napsütés és napsütés. Másfelől a Himalája lélegzetelállító vonulatai mellett ez India azon része, ahol mai napig a tibeti buddhizmus a fő vallás, rengeteg kolostor, szerzetes, és persze tibeti menekült él itt. (Kivéve a Dalai Láma.)

Megjegyzés: Azért ilyen rövid a turistaszezon, mivel különben megközelíthetetlen a hely. Komoly hegyek veszik körül, szűk utakkal, hágókkal, amin ha leesik egy kis hó, szinte járhatatlanok, nem is beszélve a komolyabb havazásról. Ez másrészről jó is, így maradhatott meg Ladakh, ilyen tündérinek.
Ja és ha esetleg valaki vágja, hogy a Dalai Láma miért nem ezt a buddhista paradicsomot választotta lakhelyéül, ami amúgy az egyetlen ex-tibeti tartomány amit, az 1949-es kínai „felszabadítás” után nem Kínához, hanem Indiához csatoltak, akkor léci írja meg. Sokat tanakodtunk Andival rajta, de nem jöttünk rá, miért van a lakcímkártyáján Dharamsala városának neve. Talán Kína közelsége miatt? Nem tudjuk… Amúgy természetesen nem kételkedem a döntés helyességében, csak egyszerűen nem értem/kíváncsi vagyok. „Buddhista paradicsom” ezt a jelzőt használtam az előbb. Egy számomra kicsit szomorú kép az előbb említett területről, íme:



A kép tanulsága szerint, azt hiszem, komoly hiba volt Ladakh-ot egy csaknem színtiszta muszlim államhoz csatolni (közigazgatásilag), minthogy az ismeretes, a muzulmán hit nem éppen a vallási toleranciáról híres… A „Buddhista paradicsom” napjai meg vannak számlálva, talán már nem is az…L Leh-ben minden második kereskedő már turbános. Az itt élő őslakos emberek ismeretében (és a nepáli menekültekről sem feledkezzünk meg), ezt hihetetlenül sajnálom. Elég sok helyen megfordultam már, de hozzájuk mérhető jóravaló, kedves, segítőkész népséggel még nem találkoztam. (Hagyjál már a Magyarok vendégszeretetével, az csak egy hazánkban terjedő pletyka, sehol máshol nem hallottak róla! Már bocsánat a honfitársaktól!) Természetesen nem a vallással van a gondom, de olyan szép lett volna megőrizni ezt a kis, világtól elzárt szubkultúrát saját állandóságában. A témát bővebben érdeklőknek az alábbi oldalt ajánlom jó szívvel, Tarr Bence munkája:

A folyamatos eltanácsoló megjegyzések, némi vívódás (esetleg mégis inkább Nepál?) után elhatároztuk magunkat, és sikerült a repülőjegyeket megvenni Ladakhba. Rémhírekben sem volt hiány, és Kashmirban végülis 60 éve háború van, folyamatosan. Ám Ladakh az más…
Június elején, 3-án hajnalban repültünk Delhiből Lehbe, Ladakh fővárosába. Így egyszerűbbnek tűnt, mivel a földi közlekedés szezonális kezdete mindig bizonytalan ezen a tájon: az indiai hadsereg hókotró sebességétől függ minden. Ám a levegőben ilyen problémák nincsenek, és lássunk csodát, a repülő jobb oldalán, az ablak mellet kaptunk helyet, így egészen véletlenül a Himalája felett ért minket a napfelkelte. Mondanom sem kell, egyből felébredtünk és végig fényképeztük az utat. Itt már lehetett sejteni, hogy nem mindennapi élményekben lesz részünk: végeláthatatlan havas hegycsúcsok, folyók, gleccserek. És ahogy közeledtünk Leh felé, a táj elkezdett megváltozni: sivatagi dűne-szerű sziklák váltakoztak zöldellő „oázisokkal”.
A világ 2. legmagasabban fekvő repterére érkeztünk, legalábbis a pilóta szerint (kb. 3500m).















Landolás közben egy monostor

Kifele menet, a korábban megismert német lányokat láttuk fal fehéren üldögélni. Akkor még nem vágtuk, hogy mi a helyzet, egyesek viccesen ajánlgatták nekik a környék messze földön híres kórházait. Végül bejutottunk a városba, ami épp akkor ébredezett. Szikrázó napsütés, vakító kék ég, és valami még sincs rendben. Csak úgy, két óra alatt, 3000 méter szintkülönbséget nem lehet büntetlenül megúszni. A segítőkész helybelieknek köszönhetően viszonylag hamar találtunk szállást, ami nagy szerencse volt, mivel egyre rosszabbul lettem, és az egész nap pihentem, iszonyatos szédülés és hányinger közepette. Este azért kimerészkedtem én is, ám az egyik utazási iroda vezetője szerint ez az állapot 2-3 napig is eltarthat… hurrá.

Megjegyzés: Én teljesen jól voltam, az edzett szervezetnek meg sem kottyant 3000 méter:-) De ez nagyon ritka! Ennyit számít a mindennapos jógagyakorlás :-) (na jó azért hegynek felfelé komolyan lehet érezni a kevesebb oxigént)

Másnapra hozzászoktam a légköri viszonyokhoz, így végre elindulhattunk nézelődni (nem tudom, minek ijesztgettek). Leh igen kicsi hely, kanyargós, lejtős, a város képét a hegyoldalban fekvő palota és a még magasabbra épült kolostor határozza meg. Az öregek kezében imamalom, ám ezek városszerte, nagyobb méretekben is „megpörgethetők”, csakúgy, mint az imamalom sorok.


Az emberek többsége tibeti, vagy ladakhi, azaz enyhén kínai típusú, de vannak kashmiriak is, akik muzulmánok. Ezért, bár nem illik a „képbe”, naponta többször is megszólal a müezzin. Amúgy a helyi divat az öreg néniknek kötelező hosszú kötény, és két copfban a haj.
Megjegyzés: A helyi őslakosság nem igazából kedveli, ha fényképezik őket (nem csoda én sem örülnék, ha Budapesten afroamerikai testvéreim fényképeznének mint egy csodabogarat fény), így két próbálkozás elutasítása után, feladtam. Majd töltök le valamit…

A város felderítése kapcsán elmentünk a buszpályaudvarra érdeklődni, majd a helyi késdobálóban kötöttünk ki, ahol a pincérnő úgy megilletődött, hogy alig akart kiszolgálni minket. Nagy nehezen felültünk egy helyi buszra, nem kis meglepetést okozva ezzel. A diáklányok arra a kérdésre, hogy beszélnek-e angolul, összenéztek, és nevetgélni kezdtek. Aztán bátortalanul válaszolgattak a kérdéseinkre, melyek hatására végül leszálltunk a buszról, és másnapra halasztottuk az utazást. Így sikerült a nap legmelegebb időszakában elindulnunk a lehi palotához és a kolostorhoz. Általában ezek sziklák tetejére épültek, kacskaringós, hosszú út vezet fel hozzájuk, magas, masszív épületek, kis ablakokkal.







Az aktuális Bolywoody sláger. A címét ne kérdezzétek

A palota elég romos volt, viszont a kilátás a környékre lenyűgöző: távolban a havas hegycsúcsok, körülöttünk pedig zöld mezők, a másik oldalon pedig amolyan „holdbéli táj”, ahogyan azt a Star Wars buckalakói kapcsán már megszoktuk. A palotának volt egy elzárt része, amolyan szentély, vagy könyvtár. Itt tapasztaltuk meg először, hogy mi vár ránk az elkövetkező napokban: sötét, hűvös, magas helyiség szobrokkal, dobokkal, zászlókkal, festett textilképekkel. Az egészet átjárta valami ősi, misztikus légkör.
















































1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hat,nem a lelkiismeretessegem, hanem a szelid eroszak az, ami miatt irok meg ezt-azt...:)))
Amugy vannak mas jogazok, akik hiaba gyakorolnak minden nap, megis kidolnek 3500 m-en.Szoval en inkabb a hegyi kerekpar rovasar irnam ezt a hihetetlen gyors alkalmazkodasi kepesseget:)
Andi